Második fejezet

A K’vath-rendszer kellően messze esett a Coruscanttól ahhoz, hogy felkapott és vágyva-vágyott üdülőhely legyen, viszont egyetlen korsó ottani lum ára sokak kedvét elvette attól, hogy ott töltsék a szabadságukat. Mirax és én sosem utaztunk volna oda, de Wedge Antilles beajánlott minket az igazgatóság egyik tagjának, és sikerült meggyőznie az illetőt, hogy a Coruscant felszabadítása során játszott szerepünk révén a feleségem és én pontosan az a fajta elbűvölő házaspár vagyunk, akik feltétlenül felkeltik az Új Köztársaság gazdag előkelőségeinek érdeklődését. Ennek eredményeként semmiért sem kellett fizetnünk a mézesheteink alatt, és azután, hogy megállítottuk a Booty Fullt az Alakatha felett, kevésbé éreztem rosszul magam amiatt, hogy annak idején fenékig kiélveztük a hold lakóinak vendégszeretetét.

A Glitterstar parancsnoka védőkíséretet kért egészen a Coruscantig, és a Home One vezérkara megadta ezt a támogatást. Mindez azzal járt, hogy a személyszállító óriás kényelmes sebességével repültünk, nem pedig azzal a gyorsasággal, amire a Mon Cal cirkáló képes lett volna. Mi, Zsiványok az X-szárnyúinkkal is megtehettük volna az utat, csakhogy ebben az esetben teljes huszonnégy standard órát szorongtunk volna a pilótafülkében, amiért körülbelül annyira rajongtam, mint azért a lehetőségért, hogy Mirax apjával beszélgessek egy jót a régi szép időkről. Igazán jó lett volna, ha a Glitterstar felvesz minket arra az egy nyomorult napra, de a parancsnokság hálája csak arra terjedt ki, hogy hagyták, hogy messziről csodáljuk a hajójuk gyönyörű vonalait.

Egyébként meg éppen elég dolgunk akadt, és dacára annak, hogy a levegője már-már fojtogatóan páradús volt, a Mon Cal cirkáló fedélzetei és szálláshelyei egész kellemesnek bizonyultak. Miután letettem a gépemet, és elküldtem Füttyöst, hogy töltse fel magát, bekaptam pár falatot az étkezőben, aztán csatlakoztam a többiekhez az egyik eligazítóteremben, és részt vettem a bevetés utáni tájékoztatón. Alaposan megpiszkáltuk Reme-t, amiért katapultált, de mindannyian örültünk annak, hogy visszatért közénk, és élvezettel hallgattuk a Glitterstar kirándulóhajójáról szóló meséit. Ezt követően, hogy kihasználjam a váratlan szabadidőt, aludtam nyolc teljes órát, majd összekapartam magam, és elindultam az étkező felé, hogy reggelit kerítsek.

Amint beléptem, Ooryl felemelte háromujjú kezét, és intett nekem, hogy menjek oda az asztalához, amelynél csak ő ült. Rámosolyogtam és odabiccentettem neki, aztán felmarkoltam néhány kétszersültet és egy palack mesterséges nerftejet. Ez utóbbitól majdnem visszariadtam - mivel jól tudtam, hogy ha az ember egy ganddal eszik együtt, akkor kizárólag olyasmit szabad fogyasztania, amit nagyon szeret és amivel a gyomra könnyen megbirkózik -, de nagyon szomjas voltam.

Letelepedtem Oorylal szemben, és mindent megtettem annak érdekében, hogy ne nézzek bele a táljába.

- Történt valami érdekes, mialatt aludtam? - érdeklődtem többé-kevésbé derűsen.

Ooryl szájszerve mosolyféleségre húzódott, összetett szeme vidáman csillogott. Szürkészöld bőre kicsivel sötétebb árnyalatban játszott, mint az öntet azokon a csápdarabokon, amelyeket a táljából halászott ki, és élesen elütött repülős kezeslábasának harsány sárgájától. Külső vázának bütykös darabjai szokatlan helyeken és furcsa szögekben nyomták ki az öltözete szövetét, aminek láttán az a fura benyomásom keletkezett, hogy a bőre allergiás a rikító árnyalatra.

- Semmi, amit Ooryl rendkívülinek ítél - válaszolta Ooryl.

A homlokomat ráncolva méregettem őt. A gandok régi hagyományuk szellemében egyes szám harmadik személyben beszéltek magukról, és kerülték az „én” névmást, mert annak használatát a gőg magas fokának tartották. Csakis azok a gandok kaptak engedélyt, hogy egyes szám első személyben beszéljenek magukról, akik akkora hőstettet hajtottak végre, hogy arról valamennyi gandnak hallania kellett. Annak idején a Zsivány-osztag valamennyi tagja elutazott a Gandra, ahol is részt vettünk Ooryl janwuine-jikáján, vagyis azon az ünnepségen, ahol a népe ráruházta ezt a jogot. Azzal, hogy most visszatért a harmadik személyhez, tanúbizonyságát adta annak, hogy valami nyugtalanítja.

- Mi a baj? - kérdeztem, azzal résnyire vontam a szememet, és belenéztem a társam milliónyi apró lapocskából álló, fekete szemébe. - Igazán nem kéne szégyellned magad amiatt, hogy orrba lőtt az az Invid.

Ooryl lassan és megfontoltan megcsóválta a fejét.

- Ooryl nem azért szégyenkezik - válaszolta halkan. - Hanem azért, mert nem képes segíteni neked, hogy megoldhasd a problémádat.

- Az én problémámat? - mordultam fel meglepetten.

- Aggódsz valami miatt, Corran - felelte Ooryl, azzal széttárta és letette az asztalra páncélos pókra emlékeztető kezét. - Te és Mirax utódra vágytok. Ha a Gandon lennénk, Ooryl segíthetne megoldani a problémátokat.

Bedobtam a számba egy darab kétszersültet, gyorsan megrágtam, és miután lenyeltem, a jobbomat feltartva megszólaltam:

- Na, itt álljunk meg egy percre! Honnan tudsz te erről a gyerek-dologról?

A gand néhány pillanatig szobormereven ült, majd lassan lehor-gasztotta a fejét.

- Mirax elmondta Qryggnek, hogy te és ő gyermeket szeretnétek - válaszolta fojtott hangon. - Ennélfogva Qryggnek minden tóle telhetőt meg kellett tennie annak érdekében, hogy téged ne érjen baj harc közben.

Zordon pillantást vetettem rá, és megkérdeztem:

- Mirax beszélt neked a vitánkról?

- Mirax azt akarta megtudni, hogy te beszéltél-e Qryggel a vitáról - felelte Ooryl. - Amikor Qrygg megmondta neki, hogy nem, ő megkérte Qrygget, hogy bátorítson további tárgyalásra téged, ha mégis megtennéd. - Felemelte a fejét, és hozzáfűzte: - Igazán feleslegesen szégyenkeztél. Elmondhattad volna Oorylnak. Ooryl méltó lett volna a bizalmadra.

A lehető legszélesebb mosolyomat villantottam rá. Jócskán eltúloztam, mert a gandok nem értették a finom emberi gesztusokat.

- Ooryl, ha bárkinek beszéltem volna arról, hogy a feleségem és én gyermekre vágyunk, az te lettél volna - feleltem a tekintetemet ismét a szemébe fúrva. - Évek óta minden egyes napon rád bíztam az életemet, és még sosem adtál okot arra, hogy ezt megbánjam. - Láttam, hogy Ooryl szétnyitja a szájszervét, mert utánozni szeretné a mosolyomat, és ebben a pillanatban rájöttem, mekkora ostobaságot követtem el azzal, hogy nem szóltam senkinek a vitáról. Sóhajtottam egyet, és hozzátettem: - És tényleg meg kellett volna beszélnem veled a dolgot. Mindig is szívesen meghallgattam azokat a bölcs tanácsaidat. Egész egyszerűen nem gondolkodtam, ami szerfelett rossz szokás, és ígérem, megpróbálok felhagyni vele.

- Ha Ooryl valóban bölcs volna - jegyezte meg a gand, - akkor már tanácsolta volna, hogy hagyj fel vele.

- Megtetted, többféle módon is - dünnyögtem, és ismét felsóhajtottam. - Szóval, ahogyan azt már tudod, Mirax és én beszéltünk arról, hogy esetleg gyermeket vállalunk. A feleségem megkeresett téged, hogy megtudja, mit gondolok. Biztosra veszem, hogy nagyra értékelte a segítségedet.

- Ooryl is szeretné ezt hinni - felelte Ooryl. - Talán emlékszel még rá, hogy Ooryl janwuine-jikáján Oorylt Keresőnek is felavatták. A gandokhál a Kereső számos hasznos feladatot végez. Ő keresi meg az elveszett rabszolgákat, ő olvassa ki a ködből az előjeleket, ő vadászik a bűnözőkre. És van még egy feladata, amelyet az olyan pároknak hajt végre, mint amilyenek ti vagytok Miraxszal. Módjában áll vándorolni a ködben, és megtalálni azt a gyermeket, akire vágynak. Ezeket a ködszülte gyermekeket a párok égi adománynak tekintik, és a sajátjukként nevelik. Megtiszteltetésnek tartanám, ha ezt megtehetném érted, barátom.

- Igazán köszönöm - feleltem mosolyogva -, de azt hiszem, a gyermeknemzést magam is el tudom végezni.

Ooryl néhány pillanatig szótlanul tátogott, majd kibökte:

- Ezek szerint... ezek szerint képes vagy...

- Hát persze! Még szép! - válaszoltam az államat felszegve. - Nagyon is! Ezen a területen semmi gond.

Ooryl szemére áttetsző hártya ereszkedett egy-két pillanatra, aztán megrökönyödve megkérdezte:

- Hát akkor miért nincs még gyermeked?

- Micsoda?

- Ez az élet célja, nem? - folytatta Ooryl. - Új életet teremteni a legnagyobb tett, amit egy eleven teremtmény végrehajthat.

Olyan ünnepélyes hangon beszélt, és a szavaiban annyi igazság rejlett, hogy keményen szíven talált ezzel a kijelentésével.

- Igen, ez igaz... - dadogtam, de a gand közbeszólt:

- Ez az a perc, amikor Oorylnak emlékeztetnie kell téged arra, hogy kezdj el gondolkodni?

Becsuktam a számat, és a szememet résnyire húzva visszakérdeztem:

- Ha a gyerekek annyira fontosak, neked miért nincs egy se?

Ooryl megvonta a vállát. Ez a mozdulat természetellenes volt számára, így külső váza halk kattogással tiltakozott.

- Én janwuine vagyok - magyarázta nagy komolyan. - Én nem választhatok magamnak feleséget, hanem a gandok fognak választani nekem. És akkor majd büszkén hajtom végre a genetikai fúziót.

- Az az érzésem, hogy a fordítás alatt elveszett valami az eredeti fogalomból - dörmögtem vigyorogva, azzal ittam néhány kortyot a magas proteintartalmú műtejből, és gyorsan elrágcsáltam pár falat kétszersültet, hogy megszabaduljak az ital mellékízétől, amely a kréta ízéhez hasonlított. - Na mindegy, a lényeg, hogy amint visszaérünk a Goruscantra, elrendezem az ügyet Miraxszal.

- Helyes - vágta rá elégedetten bólogatva Ooryl. - Azon történetek alapján, amiket az apádról meséltél, rendesen gondját viseled majd a gyermekeidnek.

Felhúztam a jobb szemöldökömet, és gyanakodva megkérdeztem:

- Honnan veszed, hogy beleegyezek?

- Beszéltem Miraxszal - felelte a gand. - Nekem elég ennyi.

Hátradőltem a széken, és vidáman kacagva megjegyeztem:

- Igazából nem volt esélyem, ugye?

- Semmi, Corran, de ez valójában azt jelenti, hogy minden esélyed meglesz - válaszolta Ooryl, azzal felszívott egy hosszú csápot, letörölte arcáról az odafröccsent öntetet, és hozzátette: - Mi mindannyian részt vettünk és manapság is részt veszünk az Új Köztársaság megteremtésében és megerősítésében. Az, hogy létrehozzunk egy nemzedéket, amelynek egy napon átadhatjuk a művünket, megint csak egy kötelesség, amellyel tartozunk az utókornak.

Ooryl szavai megragadtak az agyamban az utazás hátralévő részében, és úgy dolgoztak bennem, akár egy vírus. Mire beugrottam az X-szárnyúm pilótafülkéjébe, és elindultam, hogy leereszkedjek a telephelyünkre, már alig vártam, hogy hazaérjek, és nyomban nekilássak a nagy terv végrehajtásának. Mirax és én általában forró lelkesedéssel üdvözöltük egymást, amikor egyikünk vagy másikunk hazatért egy-egy hosszabb távollét után; ezúttal tudtam, hogy elragadtatott köszönésünk nem csupán azt fogja jelenteni: „nagyon hiányoztál”.

Hanem azt is, hogy a lényünk egy része többé sosem válik szét. Ez a gondolat annyira felvidított, hogy a Coruscant körül keringő törmelékmezők látványa is éppen csak egy kicsit rontott a hangulatomon. A világ látképét a pusztulás óriási kiterjedésű foltjai csúfították el. Légköri repülésre alkalmatlan csillaghajók zuhantak le a fehér izzásig felhevülve, sűrű füstöt okádva, és irtózatos erővel vágódtak bele az egész bolygót beterítő városba. Kilométeres hosszúságú, mély árkokat szántottak a mesterséges felszínbe, az épületek helyén sok helyütt hatalmas kráterek tátongtak. Több százmillió, vagy talán egymilliárd értelmes lény vesztette életét a Thrawn támadását követő harcokban, és a társadalmunk azóta sem tért magához.

A szétzúzott építmények és az eltorzult roncsok láttán nehezen tudtam felidézni magamban, hogyan nézett ki Coruscant régebben, amikor még a Császári Birodalom központjaként szolgált. Annak idején a széles fényfolyók elevenné varázsolták még az éjszakai oldalt is, de manapság mindenütt tompa, unalmas szürkeség uralkodott. A ragyogó fények valaha mesterséges élettel töltötték meg Coruscantot, és nélkülük a városbolygó halottnak tűnt.

Persze tudtam, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet. A rengeteg halott és az óriási kiterjedésű felszíni pusztulás ellenére a világ lakói igyekeztek folytatni az életüket. A csapás valóban a legrosszabbat hozta ki egyesekből, de sokakból a legjobbat. Miután egy lezuhanó hajó megsemmisítette az otthonunkat, Mirax és én úgy terveztük, hogy Pulsar Skate-en fogunk lakni, de a barátaink nem hagyták. Iella Wessiri, akivel a KorBiz-nál dolgoztam együtt, és aki egy ideje az Új Köztársaság Titkosszolgálatánál dolgozott, meggyőzte valamelyik főnökét, hogy adjon nekünk menedéket a Szolgálat egyik védett házában, így aztán egy olyan helyen kötöttünk ki, ami még az előző lakásunknál is közelebb esett a Zsivány-osztag főhadiszállásához.

A történetünk aligha számított egyedülállónak. A politikai zűrzavar évei alatt a régi, megszokott rend felbomlott. Sokan fogadtak be hajléktalanná vált menekülteket az otthonaikba, ami első pillantásra talán nem tűnik meglepőnek, csakhogy a vendéglátók között szép számmal szerepeltek a régi birodalmi családok, míg, a menekültek közül sokan a Galaxis nem emberi fajaiból kerültek ki. A birodalmi hadurak Coruscant elleni rohamai alatt az ellenállás utolsó falai is ledőltek. A szenvedés közös köteléket teremtett, és az idegengyűlölet szép lassan mindkét oldalon elkopott.

A kísérőimmel együtt megközelítettem az űrkikötőnket, és leszálltam a hangárok elé. Átadtam az X-szárnyúmat egy technikusnak, majd civil ruhába öltöztem, és felugrottam egy lebegőbuszra, amely délnek, a Manarai-hegyek irányába tartott. Röviddel az indulás után megakadt a szemem egy anyán és a gyermekén. Ámulattal néztem, hogyan mosolyog a fiatal nő, mialatt a kicsi bizonytalan mozdulattal felnyúl, és megfogja az orrát. Az anya oldalra billentette a fejét, megcsókolta az aprócska kezet, aztán előrebillentette a fejét, mígnem az orra összeért a gyermek orrával. Ekkor suttogott valamit, és finoman odadörzsölte az orrát a babáéhoz, végül, mialatt a kicsi felkacagott, felemelte a fejét.

A gyermek derűs nevetése még akkor is ott visszhangzott a fülemben, amikor a busz kiért a sötét szurdokokból, és nekivágott egy lerombolt környéknek. Az óriási betondarabok úgy hevertek szerteszét, ahogyan egy dewback pikkelyei egy istálló padlóján. Siklók kiégett, alig felismerhető roncsait lehetett látni mindenfelé. A kőhalmokon ruhafoszlányok lobogtak a gyenge szélben, az áldozatok öltözetének maradványai. A tájat élénk színű apró foltok tarkították, bútorok, játékok, hololejátszók, és még milliónyi használati tárgy szilánkjai.

A gyászos látvány ellenére a gyermek kacagása mindent elsöpört. A nevetés derűs volt és ártatlan, dacolt a buszt körülölelő romokkal, már-már gúnyt űzött belőlük. Az élőlények egyaránt képesek az alkotásra és a rombolásra, de ez a nevetés mintha azt sugallta volna, hogy bolond, aki azt hiszi, hogy a rombolás erősebb az alkotásnál. Mire ez a gyermek tízéves lesz, Coruscant ostromának nyomai maradéktalanul eltűnnek majd. És ha mégsem, akkor talán pontosan ő lesz az, aki húsz- vagy harmincéves korában gondoskodni fog az eltüntetésükről. A pusztulás ellenszere valóban az élet...

Elmosolyodtam, csak úgy magamnak. Miraxnak mindvégig igaza volt, és Oorylnak is - állapítottam meg gondolatban. - Ha a jelenben és csak a jelennek élünk, nem formálhatjuk a jövőt. A jövőnek kell élnünk, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán legyen valamilyen jövőnk. Igen, Mirax, lesz egy gyermekünk. Hozzuk össze azt a gyereket! Ezzel mi is hozzájárulunk egy szebb jövő megteremtéséhez.

Mielőtt leszálltam a buszról, rákacsintottam a gyermekét dajkálgató anyára. Átvágtam az épületek között, és rátértem a házunkhoz vezető járdára. Majdnem megálltam egy boltnál, hogy vegyek egy jobbfajta bort, amivel megünnepeljük a problémánk megoldását, de inkább úgy döntöttem, hogy elviszem a feleségemet egy csendes, romantikus vacsorára. Egyelőre még csak nem is sejtettem, hogy pontosan hová fogunk menni, de mert építődroidok bolyongtak szerte az egész bolygón, tudtam, hogy az egyhetes távollétem alatt több tucatnyi új étterem nyílt. Igazán nem okozhatott gondot találni egy helyet, ahol megvacsorázhatunk.

Odaértem a lakásunk bejáratához, és begépeltem a nyitókódot. Az ajtó félresiklott, és meleg légáramlat söpört végig rajtam. Beléptem az előszobába, hogy az ajtó zárt állásba csúszhasson mögöttem. A meleg levegő úgy borult rám, akár egy vastag takaró, és egy pillanatra majdnem megijedtem, mert fojtogatóan sűrűnek tűnt.

A jókedvem máris kezdett alábbhagyni. A lakás csakis azért lehetett ennyire meleg, mert Mirax lekapcsolta a hőszabályzó rendszert. Mindketten így tettünk, ha hosszabb időre elmentünk otthonról. Lehetségesnek tűnt, hogy a feleségem csak a nappali órákra távozott, de elég volt egyetlen pillantást vetnem a konyhába, és tudtam, hogy nem ez a helyzet. Mirax minden edényt elmosogatott és berakott a helyére, ráadásul sehol sem láttam a gyümölcskosarat, ami rendszerint a pulton szokott állni. Ez pedig azt jelentette, hogy Mirax betette a hűtőbe, hogy a gyümölcsök ne romoljanak meg.

Elindultam befelé a folyosón. Bedugtam a fejemet a balra eső hálószobába, és ott sem láttam életjeleket. A konyhán túl elterülő étkezőt ugyanilyen üresen találtam. Az asztalt vékony porréteg borította, míg a megszokott helyem közelében egy adatlemez hevert, ami minden bizonnyal a Mirax távozásáig érkezett üzeneteimet tartalmazta.

Betértem a folyosótól balra lévő nappaliba, és megláttam, hogy a holokészülék jelzőlámpája szaporán villog. Jó kislány - gondoltam elégedetten -, nem mentél el úgy, hogy nem hagytál üzenetet.

Lehámoztam magamról a dzsekimet, amit rádobtam egy nerfbőr bevonatú székre, aztán leguggoltam, és megnyomtam a lejátszógombot.

Mirax még így, az alig negyvenöt centiméter magas holoalak képében is gyönyörű volt. Fekete haja fényesen ragyogott, barna szemében tűz lobogott. Fekete csizmát és sötétkék kezeslábast viselt, mint akkor, amikor megismertem. A válláról kék nerfbőr-dzseki lógott, és a lába előtt kisebbfajta, egyszerű vászonzsák hevert. Melegen rám mosolyogott, és belekezdett:

- Corran, reméltem, hogy itthon leszek, mire hazatérsz, de közbejött valami, amit nem mondhatok le. Majd elmesélem, ha hazaértem. Megközelítőleg egy napig leszel egyedül. Ha változik a menetrend, tudatom veled. - Lendületesen lehajolt, felkapta a zsákját, majd mialatt felegyenesedett, ismét mosolyra húzta a száját, és hozzátette: - Szeretlek, Corran. Ezt ne feledd, és ne kételkedj benne! Soha. Hamarosan visszajövök, szerelmem.

Azzal a képmása gyorsan rezgő, szürke fénypontokká esett szét, majd a berendezés kikapcsolt. Lenyúltam, hogy ismét lejátsszam az üzenetet, de hirtelen tétovázni kezdtem. Sokszor várt már ilyen jellegű üzenet, amikor hazaértem - akárcsak a feleségemet -, de még sosem akartam újra végignézni. Akkor most miért akarom?

Rájöttem, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A távollétem alatt az idő jelentős részét azzal töltöttem, hogy a gyermekünkről töprengtem, és tessék, mire végre elfogadom Mirax álláspontját, egyszerűen fogja magát, és elutazik. Meghoztam életem legfontosabb és leginkább meghatározó döntését, ő meg összevissza kóvályog a Galaxisban, mintha a döntésem nem is lenne olyan nagy dolog. Ez a fajta hanyag bánásmód eléggé fájt, és vigasztalásképpen megint hallani akartam a kijelentését, miszerint szeret engem.

Akármennyire tudtam, hogy az érzéseim elemzése helytálló, azt is tudtam, hogy a probléma magvát nem az érzéseim képezik. Megnyomtam a gombot, végignéztem és - hallgattam az üzenetet, majd bólintottam egyet. Mirax azt mondta, hogy egy napig lesz távol, és ha változik a terv, értesít róla. Csakhogy én magam eleve késtem egy napot, mert elkísértük a Glitterstart a Coruscanthoz, vagyis a feleségemnek már itthon kellett volna lennie. Nem küldött üzenetet a késés okáról sem az otthonunkba, sem az Osztag központjába, ami eléggé meglepett.

Mások talán a „megközelítőleg egy napig” kifejezést eléggé tág időhatárnak értelmezték volna, csakhogy Mirax mindig is aggályosan pontos volt. Azzal kereste a kreditjeit, hogy különféle értéktárgyakat szállított különféle ügyfeleknek, mindig a kitűzött határidőre, és mindig sértetlenül. Ha tizenkét standard órára gondolt volna, akkor annyit mondott volna. Ha huszonöt órára gondolt volna, nem kerekítette volna le egy napra, hanem megadta volna a legpontosabb becslését, órára és percre kiszámolva.

Akármilyen nyavalyásnak és aggasztónak tűnt a helyzet, okosabb voltam annál, semhogy pánikba essek. Az üzenet elakadhatott valahol, vagy rossz helyre kerülhetett. De az is megtörténhetett, hogy Mirax beugrott az apjához az Errant Venture - re, és a hajószörnyeteg kommunikációs rendszere jó szokásához híven megint összeomlott.

Újra és újra megborzongtam, de igyekeztem elnyomni magamban a rossz érzéseimet.

- Hát úgy tűnik, a jó hírnek várnia kell - dünnyögtem kissé morcosan.

Miután továbbra is. fáradtnak és törődöttnek éreztem magam a hosszú repüléstől, meztelenre vetkőztem, beálltam a zuhany alá, aztán lefeküdtem, hogy aludjak egyet. A hálószoba ajtaját nyitva hagytam abban a reményben, hogy felébredek, amikor Mirax hazaér.

Erre nem sok esélyem lett volna. Mélységesen mély álomba zuhantam, tökéletes feketeség vett körül, mintha a Coruscant legsötétebb árnyékaiban jártam volna. Valahogy mégis tudatában voltam annak, hogy elaludtam, és megpróbáltam előkeríteni a leendő gyermekemről szóló álmaimat, azt remélve, hogy a döntésem nyomán még több részlet rajzolódik ki róla, de a képek folyton elúsztak előlem. A tudatom lassan szétfoszlott a nagy ürességben, és onnantól kezdve semmit sem álmodtam.

Corran...

A nevem hallatán mocorogni kezdtem, de nem ismertem fel a hangot.

Corran!

Mirax sikolya egyből kiszakított a semmi birodalmából. Ülő helyzetbe löktem magam, és a feleségem felé nyúltam. Néhány pillanatig látni véltem az arcát, de a kép lassan elhalványult, és az ujjaim csak hideg takarókat tapintottak ott, ahol neki lennie kellett volna. Riadtan tapogatózva kerestem a teste melegét, de nem találtam semmit. A lelki szemeim előtt ismét lepergett az üzenet, alig egyet¬len szívverésnyi idő alatt, és szörnyű gondolat hasított az elmémbe. Keserű epe tolult a torkomba, és fuldokolni kezdtem. És ebben a szörnyű, őrjítő pillanatban rájöttem, hogy Mirax eltűnt.